[ Új üzenetek · Tagok · Fórumszabályzat · Keresés · RSS ]
Oldal 1 / 11
A fórum moderátora: Natharn_Elygen 
Fictivus Passim fóruma » Tagok alkotásai » Sci-fi történetek/novellák » Eltűntnek nyilvánítva
Eltűntnek nyilvánítva
Isaac_EnriqueDátum: Kedd, 2012-06-19, 0:08 AM | Üzenet # 1
Kalandozó
Csoport: Szerepjátékosok
Üzenetek: 44
Kitüntetések: 2
Hírnév: 0
Állapot: Offline
Úgy gondoltam, írok egy rövidke történetet a karakteremről, ami a közvetlen előzményeket taglalja. A bekezdéseket sajnos nem hozza át, utólag sem tudom beleírni, ezért elég tagolatlan lett a szöveg.

Eltűntnek nyilvánítva


Két esetben nem voltam egyedül. Egyrészt, ha az idősebbek addig ütöttek, amíg felállni nem bírtam, a kiképzés részeként. Másrészt, amikor az ellenfél rám szegezte fegyverét. Így is szerencsésnek mondhatom magam, hogy gyerekkatonaként túléltem a földi poklot…

A Világégés 117. éve, 22:47 – Valahol az Atlanti-óceánon

A szűk belső térben 8 katona nézte át felszerelését, miközben a tiszta égen zavartalanul haladt a csapatszállító sikló. Látszólag jó volt a hangulat, egyedül egy rövid, fekete hajú férfi bámult maga elé azúrkék szemeivel, miközben hatalmas páncéltörő puskáját szorongatta.
– … és képzeld! Megmarkolta a tag haját és orrba térdelte, ahogy a csövön kifért!
– Nagyon be bír bolondulni, ha a húgáról van szó…
– Ez már nem róla szólt. Nagyon nagy arca volt a csávónak, amit Mike nem tűrt tovább. Szerintem minden csontját eltörte. Olyan volt utána, mint egy zsák üveggolyó, amikor megpróbáltuk felemelni!
– Megnézném, hogy vele mit nyom… – nézett a letargikusan szótlan férfira az egyik katona.
– Hagyjad már! Egy olyan hajléktalan korcsból, mint Isaac, Mike a szart is kiütné!
Isaac meg se rezzent a hallottak alapján, hidegvérűen méregette tovább az óriási kalibert kezei közt.
– Hé! Figyelsz te ránk?!
– Hagyjátok már. Lehet nem is érti, amit mondunk.
Pedig nagyon is értettem – gondolta magában Isaac. – Kisebb gondom is nagyobb ezeknél a férgeknél. Legszívesebben feldugnám nekik a Conqueror csövét, úgy sütném el. – Ekkor nyílt a kabin ajtaja, egy tiszt lépett be rajta:
– Hölgyeim! Fél óra és elérjük az Orosz Birodalmat! – a tiszt szánakozóan nézett a tőle balra ülő Isaac-re, miközben katonái örömittasan törtek ki magukból, majd folytatta. – Nem tudom, miért vár tőled ennyit a vezérkar, Enrique.
– Én pedig azt nem értem, miért kéne az egykori ellenségemnek ugrálni… – szólalt meg Isaac mély, komor hangon.
– Talán azért, mert ha átbaszol minket, egy gombnyomás csupán és a nyakadban lévő chip lerobbantja a kibaszott fejed, amivel aztán én fogok szabadrúgást végezni! Értve vagyok?
– Ja…
– Nem hallottam, katona!
– Uram… igen, Uram… – felelt továbbra is életunt hangon.
– Te már a mi kutyánk vagy. Lehet, hogy tehetséges mesterlövész vagy, mert 8 éves korodtól gerillaként harcoltál az Egyesült Angol Köztársaság ellen, de most már nekünk csaholsz. Világos?
Isaac azonban nem volt hajlandó felelni, olyan erősen szorongatta puskájának csövét a benne lévő gyűlölettől, hogy az majdnem meghajlott.
– Se család, se barátok, csak az ölés gyerekkorától – szólal fel az egyik katona. – Most meg valami csúf állat génjeit ültették belé! Lehet még ennél is szerencsétlenebb valaki?
– Pedig volt egy barátom… – emeli tekintetét emberünk.
– Ne mondd! – csapja össze kezeit a tiszt. – Volt egy pajtikád? És mondd csak, hol van ő most? Kezet fognék vele, amiért önszántából szóba állt veled.
– 2 évvel fiatalabb volt nálam, amikor én 11 körül járhattam. Olyan sovány volt, hogy a fegyvert is alig bírta el.
– Ő is ilyan nyomorult szerencsétlen ezek szerint.
– Nem, ő szerencsésebb volt. Már elnyerte a megváltást.
– Hogyhogy?
– Egy őrjárat során a felnőttek ráküldték az aknamezőre, hogy keressen egy biztonságos ösvényt…
Erre azonnal csönd lett. Akik eddig szidták őt, döbbenten néztek maguk elé, az a kevés pedig, akik némileg tisztelték őt lelki erőssége miatt, csak keserű mosollyal adták tiszteletüket. Isaac pedig úgy érzi, legszívesebben meghúzná a ravaszt felettese fejével a célkeresztben, amikor…
– Kapaszkodjatok! – szólt hátra a pilóta.
A sikló ekkor erőteljesen rázkódni kezdett, majd minden elsötétült.
– Mi történt? Miért állt fel a fedélzeti számítógép? – fordul hátra a tiszt.
Alig tette fel a kérdést, érzi, hogy nanopáncélja is kezd elnehezedni.
– Uram! A létfenntartók is kisültek a páncélokban!
– Mi a franc… EMP hullám?!
– Atomtámadás áldozatai lettünk? – riad meg egy rohamgyalogos.
– Nem, semmi ilyesmit nem jelzett a gép, mielőtt meghalt volna – nyugtatja meg a pilóta.
– Indítsd be a tartalék erőforrást!
– Nem megy, már próbáltam! Az elektromágneses hullám folyamatos, nem csak egyszeri! Amint bekapcsolt a tartalék, az is elszállt!
– Akkor most mégis mi a picsa van?! – értetlenkedik a tiszt, megpróbálva állva maradni.
– Lezuhanunk… – jegyezte meg mosolyogva Isaac, miközben mellette többen is a földre estek.

***


A következő, amire emlékszem, a gyengéd hullám nyalogatása. Nehézkesen nyitottam ki a szemem, majd hirtelen felkaptam a fejem, mert alig kaptam levegőt. A páncélom szinte belepréselt a homokba.
Mielőtt ennyire nevetségesen jelentéktelen halált haltam volna, kioldotta a páncélomat, majd leráztam magamról. Sokáig kapkodtam az életet adó oxigén után, miközben vérben forgó szemeimmel a helyzetemet próbáltam felmérni. Rohadtul fáj mindenem, de a sebeim már összehúzódtak. Mostanában egyre inkább utálom a saját testem, mert nem hagy ilyen könnyen meghalni… de nem értem rá erre, inkább szétnéztem. Mindenfelé apró roncsokat láttam, de holttestet, egyet se. Meg voltam róla győződve, hogy orosz partokra sodródtam, ezért mindenféle előzetes félelem nélkül próbáltam újraindítani a páncél létfenntartóját… hiába. Az elektromágnesesség teljesen megölte a rendszert, az egyetlen dolog, ami működőképes volt, az az M4-es vonóhorgom, ami hegymászásra és nehéz terepre szolgált. Ez a karra csatolható kis kiegészítő még hasznos lehet, ezért szabályszerűen letörtem a páncélról, majd egyelőre a zsebembe raktam, nem tudtam mivel felfogatni. Ekkor láttam csak, hogy a páncél alatt pusztán egy fekete atléta volt, meg a terepmintás nadrágom, az óceán pedig hűvös fuvallatot hozott. Megpillantottam nem messze a katonai sátrunk vásznát, amit magamhoz vettem, hogy később álcaköpenyt készítsek belőle.
Fogalmam sem volt, mi hol lehet. Miközben felszerelés és túlélők után kutattam a roncsok között, szó szerint átestem valamin. Eldöntöttem magamban, hogy kettétöröm azt a tárgyat és jó messzire dobom, de reflexszerűen megnyugodtam, amikor a puskám pillantottam meg a homokba temetve. – Legalább meg tudom magam védeni… – gondoltam, majd ellenőriztem a tolózárat, amibe szerencsére nem került homok. A tárban lévő töltényekre érthetetlen módon egy kis vér került, ezeket megtisztítottam. Mindössze 5 lövésem maradt, a maradék eltűnt, és később sem találtam. Meg akartam bizonyosodni róla, hogy valóban működik, ezért célba vettem egy távolabbi fát. Szerencsére hagyományos távcsövet kapott, mivel prototípus. Nem is baj, mert legalább az elektromágnesesség megkímélte. Megvártam a két szívdobbanás közti időt, majd elsütöttem a Conqueror-t. A hatalmas visszarúgás pár centit tolt el ellenkező irányba, a karjaim beleremegtek, lezsibbadtak. De elégedetten tapasztaltam, hogy a 10 centiméter vastag fa kettészakadt.
Ha már fegyver: eszembe jutott pisztolyom, amely a páncél lábszárára volt illesztve. Sértetlenül volt a helyén, bár amikor magamhoz vettem és megráztam, kétmaréknyi homok folyt ki a csőből. Ez nem jó jel. Szükségem van erre a fegyverre, amit csak én, egy félszerzet használhatok. Igaza volt korábban annak a „bajtársamnak”… tudja a hóhér milyen géneket ültettek belém abban a laboratóriumban, mielőtt rám tapasztották az Isaac nevet. Bizony, ez nem is az eredeti nevem. Na, nem mintha annyira szerettek volna egy hadifoglyot elnevezgetni, csupán az állampolgársághoz kellett, hogy „önként jelentkezhessek egy agysorvadást okozó mikrochip elleni gyógyszer felfedezésére”. Most pedig egyetlen korcsa vagyok a Köztársaságnak, mivel mások tudtommal még nem élték túl a kísérleteket. Érdekes, hogy ezt a tényt, meg a gyerekkoromból származó pár emlékképet kivéve, szinte semmi másra nem emlékszem. De ami még érdekesebb, emlékek nélkül is mesterien bánok ezekkel a fegyverekkel – biztosította ki megtisztított pisztolyát, majd újabb célzott lövést adott le. – Mk. 3-as Parasite. Nem véletlenül ez a neve. Ez a kis jószág az életerőmből készít lövedéket magának. A két fegyverem közül egyiket se tudná egy átlagember használni. Úgy gondoltam ideje szétnézni, amikor zajra lettem figyelmes. Hátamra vettem a puskám, a pisztolyom pedig a nadrágomba tűztem, majd szélsebesen futottam a közeli bokrok közé, ahol lehasaltam.
– Modom nehed… inen jhött a hang!
– The máááhr megint… hik... sokhat ittá’!
– Én? Némmá maghadra!
Ahhoz képest, hogy „oroszok”, hibátlanul értettem mit mondanak, még ha „kódnyelven” is beszéltek. Kicsit helyezkedtem, hogy ki tudjak tekinteni a levelek közül, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ezt fogom látni: két alacsony, tömzsi, szakállas alak vonszolja magát a roncsok közé. Talán ellenséges katonák? Nem baj, hiszen azok csak kisebb páncéldarabok a siklóból. Ami használható volt és hadititokkal bírt, az már mind az én birtokomban van. De vajon miért találtam őket viccesnek?
Egy darabig néztem, ahogy összevesznek a páncélom egyik bakancsán, majd egymásnak esnek. Jobb, ha nem avatkozok közbe, ezért elindultam halkan az ellenkező irányba, ám ekkor hatalmas árnyék vetült rám. Ha az előbbit nem akartam elhinni, akkor a mostani egyenesen sokkolt. Emlékszem, hogy a régi gyerekkori barátom, Ibrahim, rengeteget mesélt egy legendás lényről, amit még az anyukájától hallott, mielőtt megölték. Azonnal felismertem a nemes teremtményt, a vörös sárkányt, ahogy az több száz méter magasan suhant el. Azonnal a földre vetettem magam, fogalmam se volt, mi történik körülöttem. Hallottam, hogy a két törpe egyén csak lazán csodálja, miközben eldőlhetett a benne lévő alkoholmennyiségtől. Szerencsére a sárkány tovaszállt, de én még most sem tudtam mire vélni ezt az egészet, amikor a bokor mögöttem megzörrent. Félelmetes hörgés hallatszódott onnan. Nos, khm… nem vagyok az a félős fajta kérem szépen, de ekkor lányos zavaromban befutottam az erdőbe. Jó darabig loholtam, mert fejlettek az izmaim, hála a géneknek. Amikor úgy éreztem biztonságban vagyok, megálltam, majd egy vastag fának támaszkodtam, ami furcsa mód megmozdult… Ismét rekordot döntöttem kétezer méteres terepfutáson. Fejlett izomzat ide vagy oda, kezdtem megérezni a kimerültséget, az élelem hiányát, valamint a még teljesen be nem gyógyult sebek hatását. Zihálva ültem le egy kőre, miközben csak arra tudtam gondolni, az oroszok valószínűleg kifejlesztettek valami lehengerlőt. Hiszen az oroszok ügyesek, nem? Ez kell, hogy legyen a titok nyitja, ugye? Kérem, valaki mondja, hogy ez csak egy ruszki fantasy túlélő-show, amibe csöppentem!
Megváltozott a hangulat, amikor erőteljesen elkezdtem köhögni. Tenyeremre tekintve, megpillantottam sötétvörös vérem… Bizony, a géneknek vannak rossz tulajdonságaik is. Elővettem a gyógyszeremet, ami a testem szétesését hivatott megakadályozni. Talán picit baljós volt számomra, hogy a szemek száma alig 5 napra elegendő csupán…


Amatőr fantasy regényem: www.soulscreamonline.blogspot.com

Az üzenetet módosította: SiĐ - Kedd, 2012-06-19, 3:21 PM
 
NibotuszDátum: Kedd, 2012-06-19, 12:41 PM | Üzenet # 2
Őrmester
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 83
Kitüntetések: 0
Hírnév: 0
Állapot: Offline
Na, szóval elolvastam és nekem maga a történet tetszik. Csupán néhány apróság ütötte meg a szemem. Néhány szerkesztési hiba:

1. A legszembetünőbb az volt, hogy az elején E/1-ben, majd a párbeszédeknél E/3-ban beszélsz Isaac-ról, aztán a 2. részt pedig végig E/1-ben biggrin

2. A második rész(zuhanás után) elég szépen ki van fejtve cselekményekben, míg az első rész kevésbé. Tehát sokkal szebb lett volna, ha a párbeszédeket nem csak leírod, hanem közbe cselekedetek is írsz. Pl.:

Quote (SiĐ)
– … és képzeld! Megmarkolta a tag haját és orrba térdelte, ahogy a csövön kifért!
– Nagyon be bír bolondulni, ha a húgáról van szó…
– Ez már nem róla szólt. Nagyon nagy arca volt a csávónak, amit Mike nem tűrt tovább. Szerintem minden csontját eltörte. Olyan volt utána, mint egy zsák üveggolyó, amikor megpróbáltuk felemelni!
– Megnézném, hogy vele mit nyom… – nézett a letargikusan szótlan férfira az egyik katona.
– Hagyjad már! Egy olyan hajléktalan korcsból, mint Isaac, Mike a szart is kiütné!
Isaac meg se rezzent a hallottak alapján, hidegvérűen méregette tovább az óriási kalibert kezei közt.
– Hé! Figyelsz te ránk?!


Ezt a részt lehetne mondjuk így:

– … és képzeld! Megmarkolta a tag haját és orrba térdelte, ahogy a csövön kifért! - folytatták monológjukat katonatársaim, miközben én csöndben hallgattam őket. Kezdtek túl unalmasak lenni.
– Nagyon be bír bolondulni, ha a húgáról van szó… - fűzte tovább a szálakat egy másik közlegény.
– Ez már nem róla szólt. Nagyon nagy arca volt a csávónak, amit Mike nem tűrt tovább. Szerintem minden csontját eltörte. Olyan volt utána, mint egy zsák üveggolyó, amikor megpróbáltuk felemelni! - zárák le a társalgást, aztán néhány perc szünet után tekintetüket rám szegezték, bár ezt csak félszemmel láttam, mert inkább a repülőgép vastalajával voltam elfoglalva. Érdekesebbnek bizonyúlt, mint a dumálás néhány régi esetről.
– Megnézném, hogy vele mit nyom… – mondta hallkabban egy számomra idegen alak, majd felállni készült, de barátai visszahúzták.
– Hagyjad már! Egy olyan hajléktalan korcsból, mint Isaac, Mike a szart is kiütné!
A mondat hallatán meg sem rezzentem. Ha ők átélték volna azt, amit én, akkor valószinüleg nem így beszélnének, de nem nagyon izgatott a dolog.
– Hé! Figyelsz te ránk?! - lett idegesen hallgatásom végett a témát indító alak, de én még mindig nem feleltem.


Jó.. most nem azt mondom, csupán egy jó tanács arra, hogy hogyan teheted mégjobbá:D


Az oldal egyik adminja! Oldalaim: webjatekok.ucoz.hu, magicae.ucoz.hu, nibotusz.atw.hu :D
 
Isaac_EnriqueDátum: Kedd, 2012-06-19, 3:18 PM | Üzenet # 3
Kalandozó
Csoport: Szerepjátékosok
Üzenetek: 44
Kitüntetések: 2
Hírnév: 0
Állapot: Offline
Isaac és a mesélő (én) szerepét olykor direkt cserélgettem. Úgy értem szeretek az ilyesmivel játszadozni. Főleg azért lett a párbeszédes rész E/3, mert ott bemutatom őt az olvasó számára, hogy aztán a monológban könnyebben lehessen vele azonosulni. Legalábbis így gondolom biggrin

Tényleg írhattam volna több írói megjegyzést, bár én személy szerint nem szeretem hosszabb leírásokkal megszakítani a beszéd folyamatát.

Egyébként örülök, hogy írtál kritikát. Bárcsak a blogregényemhez is érkezne némi hozzáfűznivaló az olvasóktól... Sokkal jobbá tehetném biggrin
Biztos látszik a stílusomon is, hogy nekem ez a történetírás egy teljesen új dolog az életemben.


Amatőr fantasy regényem: www.soulscreamonline.blogspot.com
 
NibotuszDátum: Kedd, 2012-06-19, 4:17 PM | Üzenet # 4
Őrmester
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 83
Kitüntetések: 0
Hírnév: 0
Állapot: Offline
Sajnos én a blogos regényed nem tudom olvasni, mert nem bírja aq netem a google docs-ot sad

Az oldal egyik adminja! Oldalaim: webjatekok.ucoz.hu, magicae.ucoz.hu, nibotusz.atw.hu :D
 
Isaac_EnriqueDátum: Kedd, 2012-06-19, 4:23 PM | Üzenet # 5
Kalandozó
Csoport: Szerepjátékosok
Üzenetek: 44
Kitüntetések: 2
Hírnév: 0
Állapot: Offline
Lol. Készítsek egy pdf-et az eddigiekből és elküldjem mailbe?

Ide fel is raktam a komplett első fejezetet, csak van benne egy elírás, amit már javítottam xD (meg azon kívül már adtam ki jó pár folytatást)
http://heraldpeople.com/konyvek/reszletek/soulscream-cryin-souls-elso-szuras/


Amatőr fantasy regényem: www.soulscreamonline.blogspot.com
 
NibotuszDátum: Kedd, 2012-06-19, 6:42 PM | Üzenet # 6
Őrmester
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 83
Kitüntetések: 0
Hírnév: 0
Állapot: Offline
A PDF-et megköszönném ... nibotusz@gmail.com smile

Az oldal egyik adminja! Oldalaim: webjatekok.ucoz.hu, magicae.ucoz.hu, nibotusz.atw.hu :D
 
Fictivus Passim fóruma » Tagok alkotásai » Sci-fi történetek/novellák » Eltűntnek nyilvánítva
Oldal 1 / 11
Keresés:


Magyar fantasy közösségi oldal © 2017 | Design by: Nibotusz