[ Új üzenetek · Tagok · Fórumszabályzat · Keresés · RSS ]
Oldal 1 / 11
A fórum moderátora: Nibotusz 
Fictivus Passim fóruma » Tagok alkotásai » Folytatásos történetek, regények » Desta, a végzet lánya (A második könyvem... :))
Desta, a végzet lánya
Brielle_FantasyDátum: Szerda, 2012-06-20, 11:50 AM | Üzenet # 1
Kalandozó
Csoport: Szerepjátékosok
Üzenetek: 14
Kitüntetések: 1
Hírnév: 0
Állapot: Offline
1. Fejezet: A látszat néha csal

A nap gyöngéd sugaraival érintette meg a frissen nyíló barackvirágokat a fán, ami egy kis földútra borult rá, árnyékot adva ezzel. Még a levegőből is érezni lehetett, hogy eljött a tavasz. A madarak vígan csiviteltek a lombokon, a mókusok is előbújtak téli odújukból. A szellő lágyan érintette a kis rügyecskéket az öreg bükkfa ágain.
Minden árasztotta a frissességet, boldogságot, békességet. Egyszóval, mindenki meglelte a boldogságát az új évszak érkeztében. Kivéve egy valakit. Engem.
Sosem értettem, miért szereti mindenki ezt a nyálas évszakot, ahol minden csak arról szól, milyen vidám az élet. Persze, nekik. Talán őket még nem érte igazi bú, igazi bánat, ami nélkül van még erejük a felhők közt repkedni csupán a jó idő megjöttétől.
De én más vagyok. Sosem ismert senki igazán, ha valaki kezdett is barátkozni velem, akkor is csak a felszínét tapasztalhatta annak, aki én vagyok. Talán ezért is történt velem az, ami történt. De mindent csak szépen sorjában, ne haladjunk annyira előre…
Éppen egy kis fapadon ücsörögtem egy fa árnyékában, a harcos képző iskola falai előtt. Ebben az időben mindenki szeret korán felkelni, hogy élvezhesse a tavaszt, és oly serényen igyekeznek még az iskolába is. Megint megtalálható az az egy kivétel, aki egy padon ücsörög magába roskadva, hogy mennyire kiszúrt vele az élet…
A nagy fakapu előtt, a kis füves parkszerűségben minden egyes padot megtöltött teljesen az a sok elf, akit az osztálytársaimnak kéne neveznem… Csak is az én padom volt az hely, ahova mindig csak én ülök, teljesen egyedül. De sosem figyelt még fel senki sem a magányosságomra, mintha láthatatlan lennék a legtöbbször. Kivéve, ha piszkálni lehet…
Hiába múlt el már innen mindenki tizennyolc éves, azért még megmaradtak a régi szokások, az iskolai rangok, ha szabad így nevezni ezt a helyzetet. De ez csak egy harcos iskola! Ez azonban senkit sem érdekel…
Szóval, ezeken gondolkoztam, miközben a padon a fejemet a kezeimmel megtámasztottam a térdemen. Hosszú fekete hajam előreomlott, és gesztenyebarna szemeimet lehunytam csak egy pillanatra. Azért csak ennyire, mert a suli egyik növendéke, Faylinn tartott felém, de nem ám azért, hogy mellém üljön, megkérdezze, mi a helyzet, vagy hasonlók… Hanem, hogy szúrós pillantásokat vethessen a társadalom kivetettjére. De nekem sosem lett volna szükségem senki társaságára sem, ha mégis, hát csak odamennék valakihez.
De nem Faylinnhez… Faylinn lehet, hogy egy öt éve még a legjobb barátom volt, de az idők változnak… Én is változtam, ő is, és nekem nem hiányzik. De inkább nem tartanék ömlengést a kapcsolatunk megromlásáról, mert az senkit sem érdekelne, mint általában.
Hallottam, ahogy elhalad mellettem, és kinyög halkan egy „szánalmas” jelzőt rám, de én még ügyet sem vetettem rá! Mint mondtam, megvagyok én magamban, a saját fájdalmamban… Bizony, holnap lesz öt éve, hogy megtörtént a tragédia, ami darabokra törte az életemet. Fájdalmam nem enyhült, inkább csak erősödött. Az életem üres lett, talán pont ez a dolog vezetett mindenhez…
De ebben a pillanatban az ügyeletes egy kis csengőcskével jelezte, hogy mindenki fáradjon be a terembe. Mindenki csalódottan állt fel, kivéve engem, mert mint mondtam, hidegen hagy a tavasz! Felemeltem azt a pár öreg könyvet, ami mellettem csücsült a padon, és ölembe velük, besétáltam az osztályterembe. Helyet foglaltam a leghátsó padban, a jobb sarokban. A megszokott kis helyem.
Ebben az osztályban a harcos növendékek már tíz éves koruktól kitanulhatják a harci művészeteket. Én már pontosan ilyen kis korom óta ide járok. Hát, valaki előbb kezdi, de valaki később… A tanár, aki ebben az évben egy királyi szolgálatban álló lovag, ma különösen izgatottan lépett be a terembe egy új sráccal, aki mögötte lépdelt.
Felszerelése meglehetősen elnyűtt, és kopott lett az idők során, ez árulta el, hogy ő nem csak egy egyszerű növendék. Pont az utolsó évben érkezett, pár hónappal az év végi vizsga előtt. Jó kis időzítés, hiszen errefele így is ritkaság, ha új diák érkezik. Mindenki érdeklődve figyelte az újoncot, aki láthatóan nem ijedt meg a helyzettől. Nagyszerű, még egy sznob, aki fennhordja az orrát. Amint ezt így eldöntöttem magamban, fejemet a kezemre támasztva magam elé bámultam unottan.
A tanár bemutatta a srácot:
- Ő itt iskolánk új tanulója, Drake. A királyi palotából érkezett, hogy nálunk végezze el a vizsgát. Vagyis, királyi képzésben részesült, fogadjátok szeretettel! Most pedig, válassz magadnak egy ülőhelyet.
Drake, még mielőtt ezt tette volna, odavillantotta a tanárnak fehér fogsorát, és amint erre fordult, meglibbentette a kesze-kusza fekete haját a fején. Szintén fekete szeme megcsillant a tavaszias fényben, és körülnézett az osztályban helyet kutatva. Ekkor már biztos lelehetett olvasni arcomról, ahogy elhúztam a számat, hogy mit gondolok újdonsült osztálytársunkról. Miközben nézegetett, nekem rögtön feltűnt, hogy csak mellettem van szabad hely az osztályban. Ekkor rögtön azt kívántam, bárcsak én is, és a pad is láthatatlanná válna, de amint Drake kiszúrta a helyet, vetett rám egy pillantást. Szemében láttam, hogy szörnyülködik, hogy miért pont mellém kell ülnie. De én gyorsan az arcom elé vettem egy könyvet, és elbújtam mögé.
Mindenki azt figyelte, hogyan jövünk ki a kínos helyzetből, hiszen mellettem sosem ül senki. A srác észrevette, hogy mindenki őt bámulja, de szeretett volna jól kijönni a helyzetből, ezért felém nyújtotta a kezét, és bemutatkozott.
Nem tudom, mit vártak a többiek tőlem, majd nyújtom neki a kezem? Dehogy. Válaszként csak felhúztam a jobb szemöldökömet, majd, visszadugtam orromat a könyvbe. Ő még tartott egy kis hatásszünetet, majd leengedte a kezét, és csak egy mindegyet rebegett…
Az óra csendesen eltelt, mindenki olvasta a feladott oldalakat, csak néha éreztem az új szomszédom pillantásait rajtam. Egyértelműen zavarta, hogy nem szólok hozzá, a többiek meg csak az ő reakcióit figyelték. Ők már megszokták a befele fordulásomat, de ez az akárhonnan idecsöppent idegen még szembetűnően nem. Ilyenkor lehet felismerni, ki az, aki nagyra tartja magát.
Amint az óra delet ütött, a mai napi egész tanításnak vége lett, hiszen beköszöntött a tavasz, és inkább elengedtek minket, minthogy a szenvedésünket figyeljék. Jobban mondva szenvedésüket.
Az én fejemben folyamatosan csak ez a pár szó vibrált: Holnap lesz öt éve. Nem tudtam kiverni a fejemből. A jól megszokott padomra leültem, és elővettem egy könyvet. De az sem maradt sokáig a kezemben, mert véletlenül leejtettem, ahogy a mondaton kattogott az agyam. Drake éppen arra járt – egészen véletlenül – és meglátta, ahogy leejtem, de nem nyúlok rögtön utána, hanem mint egy szobor, ücsörgök tovább. Ezért odalépett, és felemelte a könyvet. Leporolta, és a kezembe nyomta, majd leült mellém.
Nagyon meglepett a pillanat, mert ide sosem ül senki. A könyvvel a kezemben ráirányítottam vastagon feketével keretezett szemeimet, és furcsán néztem rá.
- Mi a baj? – kérdezte meglepetten. Én nem válaszoltam semmit, csak a padra néztem. Ő egyből megértette, hogy ez az én terültem, és hirtelen felugrott – Ja, bocsi! Ez a te padod? Csak sehol máshol nem volt hely, és gondoltam, ideülök, hogy megegyem az ebédemet. De talán baj?
Ekkor már tényleg kezdtem unni őt, és nem bírtam tovább szó nélkül, de tartóztatnom kellett magam, és inkább nem válaszoltam neki, csak kinyitottam a táskám, és elővettem egy gyümölcsöt belőle. De ő nem hogy elment volna, hanem visszaült.
- Megtört az átok. Már ül melletted valaki. Így minden okés?
- Nem, semmi sem okés! – kiáltottam neki, úgy hogy a környéken mindenki rám figyelt. Erre rögtön helyet foglaltam, és kinyitottam a könyvem, mintha mi sem történt volna.
A srác megingatta a fejét, és inkább abbahagyta az üres fecsegést, de úgy éreztem, ezzel ő nem hagyja annyiban. Miért kellett idejönnie?
De elegem volt tovább ücsörögni a táraságát „élvezve”, ezért míg ő szendvicse ízhatásait, és belefeledkezve ette, én visszatettem a gyümölcsöt és a könyvet a táskámba, és felálltam a padról.
Elindultam a kis földúton, és mire Drake észrevette, hogy elmentem, addigra már rég befordultam egy másik kis ösvényre.
A házunk, ahol öreg nagymamámmal élek, az erdő legmélyebb rejtekében található, és csak mi tudjuk oda az utat. Haladtam az úton, amíg el nem érkeztem egy kopár, kiszáradt fához, és ott kettéválasztottam egy bokrot, ami mögött folytatódott az én rejtett kis utacskám.
Az út e szakaszától már minden fa, bokor, vagy növényféle színe feketévé változott: ezek hirdetik, hogy itt bizony nem történtek jó dolgok…
Ekkor hátrafordultam, és a szétválasztott bokorra kinyújtottam a jobb kezemet, és különleges erőmmel összenövesztettem, hogy bárki jár erre, ne lássa meg a titkos utat.
Hát, igen… Különleges képességemmel a növényeket tudom irányítani. Kicsit ironikus, hogy egy olyan lány tudjon ilyet, aki nincs kibékülve a természettel. De nem érdekel, már megszoktam, mert végül is, hasznomra válhat ez a képesség.
Nem hosszú gyaloglás után egy újabb bokrot kellett szétválasztanom, ami mögött megpillantottam rozzant kis házunkat, aminek a falai feketére lettek mázolva, és már majdnem összedőlni látszott. Pedig belülről biztonságos… Addig örülünk, amíg az aznapot kibírta… Na igen, ráférne már egy felújítás.
Átléptem a bokrot, és a kavicsos földútra léptem rá, ami a házhoz visz. Az épület egy nagy tisztáson hevert, amit mi csak kertnek neveztünk, bár nem kerítettük be. A kert eléggé dzsumbujos: mindenütt letört faágak, lehullott falevelek, itt-ott egy-egy gazocska, tövises kúszónövények… De kinek van kedve foglalkozni ezzel…
Csak egy különálló, kis bekerített részt lehetett találni, amiről szintén nem mondhatom el, hogy rendben áll. Az egésznek az a különlegessége, hogy egy baldachinos kapu vezet oda, amit körbenőttek a tüskés kúszónövények, de a belsejében fekete rózsák nőnek. Ide szoktam kijönni, olvasgatni. Ha van egy növény, amit szeretek, akkor az a rózsa. Még sosem szúrtam meg magam a tövisével sem, gyakran már barátaimnak szoktam nevezni őket, mert rajtuk, és mamámon kívül senkim sincs.
Most csak egy pillantást vetettem rájuk, mert siettem be a házba a nagyihoz, aki éppen valamit kötögetett az öreg hintaszékében. A ház lehet, hogy kívülről ósdi, de belülről nagyon otthonos, és jól berendezett. Anyukám mindig is bolondult az antik bútorokért, így az egész lakás tele van velük, amiket én is szeretek.
Mamám mindig a kedvenc hintaszékében ült a kandalló ellőtt, ha meg beköszöntött a jó idő, akkor kiült a bejáratnál lévő teraszra. Egy a lényeg, ő legalább élvezte az életet.
Amint beléptem a szobába, köszöntött is.
- Szia, Desta! Mi volt ma a suliban? – mint ahogy ez szokott lenni az általános első kérdés.
- Hát, semmi érdekes, csak jött egy új srác. Eléggé gáz, és képzeld, mellettem kell ülnie, mert csak ott van hely!
- Hát, ez is valami, kicsim. De tudod… - erre elszomorodott a hangja…
- Tudom… Holnap lesz öt éve – ekkor egy óriási gombócot kezdtem érezni a torkomban, és elszorult a szívem.
- De, próbáld meg elviselni. Tudom, nem lesz könnyű, de szívem, már öt éve, hogy megtörtént. Ha nem teszed túl rajta magad, az egész életed keserű lesz – próbálta meg csillapítani mama a fájdalmamat, de ettől csak rosszabb lett. Soha nem fogom elfelejteni, ami akkor történt!
Nem tudtam semmit sem válaszolni, mert a könnyek már félig ellepték a szemem, úgyhogy inkább fölsétáltam az emeletre, a szobámba, hogy ledőljek egy kicsit.
Az ajtó egyet nyikorogva kinyílt, majd beléptem, és rávetettem magamat az ébenfa ágyamra, a finom puha ágytakarók közé. Ekkor egy jó nagy könnycsepp gördült végig az arcomon, majd lehunytam a szemem. De ki is nyitottam, mert újból megtelt könnyel, de felálltam, hogy megnyugodjak kicsit. Ekkor odaléptem szintén ébenfa, hatalmas, faragott, és gazdagon díszített szekrényemhez, és kinyitottam. Megláttam még apa nagy, fénylő kardját, amit az idő vasfoga még nem nyűtt el.
Kiemeltem a szekrényből, és arcom elé helyeztem, és könnyes szemmel ezt mondtam:
- Ígérem apa, meg fog fizetni az, aki ezt tette veletek!

Folytatjuk...

Ez lett volna az első fejezet ^^ a másodikkal még nem vagyok kész, de dolgozom rajta.
Fogadok kritikákat akár pozitív, akár negatív :P (mert a negatívból tanulok, a pozitívtől pedig épülök XD)
 
Isaac_EnriqueDátum: Szerda, 2012-06-20, 8:18 PM | Üzenet # 2
Kalandozó
Csoport: Szerepjátékosok
Üzenetek: 44
Kitüntetések: 2
Hírnév: 0
Állapot: Offline
Nem sok egy kicsit a fekete? biggrin

Talán csak egy mondatba tudnék belekötni: "De ki is nyitottam, mert újból megtelt könnyel, de felálltam, hogy megnyugodjak kicsit."
A két "de" elég furán hangzik ebben a mondatban. Az elsőt mondjuk ki lehetne cserélni arra, hogy "Ekkor rögtön ki is nyitottam..."

Az első könyvedből még csak az első fejezettel végeztem. Ott is a kötőszavakkal van némi probléma.

Például:
"- Ez nem lehet! Még ilyenkor sem álltok mellettem? - majd Sophie is mérgesen beszállt a hátsó ülésre, és becsapta az ajtót, majd
bevágta a durcát."

Itt is a két majd elég zavaró lehet mások számára a szóismétlés miatt. Láttam még jó pár "és-majd" kombót is ezen kívül. Lehet, csak
én érzem úgy, nem tudom erre van-e valami szabály, de az "és" kötőszó után nekem furi picit a "majd" kötőszó biggrin A szóismétlésre pedig
próbálj szinonimákat, rokon értelmű szavakat használni.

Példa:
[...] - szállt be a hátsóülésre Sophie becsapva az ajtót, majd bevágta a durcát.

Vagy az se rossz ha csak lehagyod az első" majd"-ot meg az "és"-t: [...] Sophie és mérgesen beszállt a hátsóülésre, becsapta az ajtót, majd
bevágta a durcát.

Esetleg még "ezután becsapta az ajtót" lehetne, stb. Remélem nem szegtem kedved biggrin És tényleg olvasd át egyszer-kétszer, mert például a
fejezet végén, ha felmennek az ötödikre, megállnak egy ajtó előtt, akkor nyilván lakást vettek neki, nem "házat" smile Ugye, hogy van különbség?

Lehet ma tovább olvasom azt a történetet, egyébként Desta személysége érdekes, megfogott ^^ Remélem, hogy segítettem.


Amatőr fantasy regényem: www.soulscreamonline.blogspot.com

Az üzenetet módosította: SiĐ - Szerda, 2012-06-20, 8:19 PM
 
Brielle_FantasyDátum: Csütörtök, 2012-06-21, 11:16 AM | Üzenet # 3
Kalandozó
Csoport: Szerepjátékosok
Üzenetek: 14
Kitüntetések: 1
Hírnév: 0
Állapot: Offline
Hát, öhm... kedvem azt nem szegted, viszont rájöttem, el kell gondolkoznom a kötőszavakon... Nem vagyok a legjobb nyelvtanból XD Remélem, azért ettől még érthető a történet :P
De majd ha teljesen megírtam a könyvet, akkor úgy is újra át fogom dolgozni, mert még eléggé nyakatekert XD
Köszi,h elolvastad, és komiztad :$

Hozzáadva (2012-06-21, 11:15 AM)
---------------------------------------------
Am, igen, jól látjátok... az előző üzenetet hajnali 5 óra 9 perckor írtam XD

Hozzáadva (2012-06-21, 11:16 AM)
---------------------------------------------
Jaj, bocsi, most veszem észre, h az idő 2 órával előrébb van.... hajnali 3 óra 9 perckor írtam :P

 
Isaac_EnriqueDátum: Csütörtök, 2012-06-21, 12:51 PM | Üzenet # 4
Kalandozó
Csoport: Szerepjátékosok
Üzenetek: 44
Kitüntetések: 2
Hírnév: 0
Állapot: Offline
Én is 50% körül érettségiztem anno nyelvtanból xD Meg persze nincs akkora látóterem mint egy átlag írónak, de például
félelmetes volt, hogy az első "regényem" (nevezzük így) után, ami közel 1 millió karakteres lett, mennyivel más szemmel
nézek mindenre. Nem gondoltam volna, hogy olvasni fogok az azték és maja kultúrákról, vagy a Gatling-rendszerről, esetleg
megtanulom a puska részeinek nevét.

Azon meg már meg sem lepődök, hogy fejből le tudom írni Teotihuacan romváros nevét, ami Mexikóban van XD

Megtanultam az idegen szavakat toldalékolni, a közbevetést, stb. Ha az alapok megvannak, kialakul benned egy saját stílus
(ami leginkább a 2. "regényemen fog látszani, amibe még alig kezdtem bele).

Szóval ja... Elmondhatom, hogy 1 millió leütés és több óra wikipédiázgatás után előröl elolvasva a művet (mert szeretem újra
átnézni) csak lesek néha, hogy mekkora badarságokat írtam. Nem véletlenül döntöttem a részenkénti megjelentetésnél egy "kész"
mű esetében, mert most látom csak, hogy valójában félkész. Hiába néztem át írás közben akár háromszor is egy fejezetet, most veszek
csak észre nyelvi és logikai hibákat is.

Tegnap előtt Nobitusz kritikájából is tanultam, tehát már még színesebbek lesznek a párbeszédek is biggrin

Ha bármi kérdésed van, vagy bizonytalan vagy, akkor szólj nyugodtan


Amatőr fantasy regényem: www.soulscreamonline.blogspot.com
 
Fictivus Passim fóruma » Tagok alkotásai » Folytatásos történetek, regények » Desta, a végzet lánya (A második könyvem... :))
Oldal 1 / 11
Keresés:


Magyar fantasy közösségi oldal © 2017 | Design by: Nibotusz